Kalózok

2013 március 14. | Szerző: teszti

Ezt a verset akkor írtam, mikor a Karib-tenger kalózai filmet vetíteni kezdték a mozikban. Jó olvasást!

Kisfiúk álmai voltak ők,
De sokak szerint csak gonosztevők.
Legendák és börtönök szülöttei,
S hajók gonosz kapitányai.

Szelték a tengert hajóikon,
Kalózkodtak s raboltak más hajókon.
A katonaság nem tett kivételt velük
Akasztófára került mindegyikük.

Nagy vezérük volt Fekete Szakáll,
Vagy Jack Sparrow kapitány.
Nőket s városokat tettek tönkre,
Miért szeretjük mégis őket?

Kalandos élet volt az övéké
A halált is vállalták tetteikért.
Mesés kincseket ástak el szigeteken,
Térképet is rajzoltak hozzá, szívesen.

Átokról is szólnak mendemondák,
Vagy ezek csak kísértet históriák?
Egyeseket az ördög se fogadott be,
Az élők közt bolyongnak, szenvedve.

Ma már csak álmok és történetek ők,
De az emlékezett, az örök.
Szeretjük őket hiába is tagadod,
Örök életűek ők, a kalózok.

Victoria- 3. fejezet 2/2

2013 március 10. | Szerző: teszti

Victor, talán hogy elmeneküljön a növekvő feszültség elől, rögtön fölpattant és kiment ajtót nyitni. Vicky csak annyit hallott, hogy nyílik a bejárati ajtó, majd ahogy Victor döbbenten felkiált.

– Te vagy az?!- ezután Victor visszatért a nappaliba nyomában egy fiatal férfivel. Vicky nem értette hogyan, de amint a fiatalember belépett a szobába mintha megfagyott volna a levegő. Pedig a lány nem látott rajta semmi különöset. Nem túl magas huszonöt év körüli férfi volt, sima fekete farmert és dzsekit viselt, mégis minden ruhadarabján látszott, hogy vadonatúj és méregdrága. Az egyetlen szokatlan dolog rajta talán csak a háta közepéig érő hosszú barna haja volt, amit lófarokba kötött. Nagy borostyánszínű szemeiben mintha gunyoros fény csillogott volna, arcán is halvány kis mosoly játszott, ami szöges ellentétje volt a szobában lévők feszült tekintetének. Az ismeretlen mosolyogva biccentett oda Annabellnek, aki viszont nem viszonozta a gesztust. Ezt Vicky szörnyen udvariatlan dolognak tartotta.

– Jó napot Annabell kedves- szólalt meg végül a fiatalember. Olyan mézesmázos volt a hangja, hogy Vicky rögtön tudta a férfi nem ok nélkül jött el ide- Bocsánat az alkalmatlankodásért, remélem nem zavartam meg… semmi fontosat.

– Mit akarsz itt?- kérdezte nyersen Annabell, olyan ellenséges tekintettel amivel egyértelműen jelezte, hogy nem látja itt szívesen a vendéget. De a férfi mintha észre sem vette volna, vagy nem akarta észrevenni.

– Nyugalom Annabell, csak a kabátomért jöttem. Láttam, hogy a fia visszatért a városba és feltételezem akkor azt is visszahozta.

– Tessék, itt van- nyújtotta át a piros dzsekit Victor. Az idegen mosolyogva átvette és a karjára terítette majd lassan, mióta megérkezett először, Vickyre emelte borostyánszínű szemét.

– Látom jó szolgálatot tett- majd közelebb lépett a lányhoz- Te lennél… Victoria?- ahogy kiejtette a nevét Vickynek a hideg futkosott a hátán.

– Igen, én vagyok. És te pedig…

– David Black- nyújtott kezet a fiatalember, Vicky vonakodva bár, de elfogadva- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek.

– Tényleg?- Vicky nem értette. Az rendben van, hogy ez egy kisváros, de azért őszintén hitte, hogy az ő örökbeadásáról csak a család esetleg a közeli barátok tudhatnak. Ez a férfi pedig nyilvánvalóan egyik kategóriába sem tartozott. David nyílván kitalálta a lány gondolatait mert egy halvány mosoly kíséretében folytatta.

– Tudod én a család régi…- David halkan felkuncogott- Ismerőse vagyok- Vicky egész biztos volt benne, hogy eredetileg nem ezt akarta mondani, csak meglátta Annabell gyűlölködő tekintetét- De én nem is zavarok tovább- folytatta gyorsan David és már el is indult kifelé az ajtóhoz, de azért még visszafordult- Gondolom, mindenféle érdekes dologról folyik a szó. A sorsról meg a város nagy titkáról- na ez volt ez a pont ahol Annabellnél elszakadt a cérna. Dühösen fölpattant ültéből és szikrázó szemeit az ajtóban álló férfira szegezte.

– Azonnal takarodj a házamból! Erről az egész helyzetről csakis te tehetsz!Te mondtad, hogy váljunk meg Victoriától!- Vicky azt hitte rosszul hall. Ez a nő most komolyan ennek a fiatalembernek tulajdonítja az egészet? Hát ez röhejes. Ráadásul ez a srác maximum tíz évvel lehet idősebb nála. Annabell komolyan azt állítja, hogy azért hagyta el őt, mert egy tíz éves gyerek azt mondta? Hát ez kész, ez a nő tuti nem normális. És úgy tűnt előbbi kijelentése nem csak Vickynek, de Davidnek sem tetszett.

– Már megbocsásson- a fiatalember hangja most olyan kemény volt, hogy hihetetlennek tűnt az előbb még milyen mézesmázosan beszélt- Én csak adtam maguknak egy tanácsot. Lelkük rajta, hogy megfogadták. Arról pedig már végképp nem én tehetek, hogy a város érdekét előbbre helyezték, a saját lányuknál- ezzel David több szót nem is pazarolva a házban lévőkre kiviharzott a házból és jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Vicky teljesen igazat adott neki.

– Maga szánalmas- fordult vissza a nőhöz Vicky- Erre a szerencsétlen srácra akarja kenni az egészet, de Blacknek igaza volt ez a maga sara! Ne próbálja meg beadni nekem, hogy a sors akarta így. Ez csak takarózás.

– Drágám, meg kell értened, hogy nem mondhatok többet.

– Hát ez remek!

– Nem mondhatok többet, mert neked magadnak kell kitalálnod.

– Kitalálnom? Mégis mit?

– Ez a város különleges. Ki kell derítened, hogy miért. Ha erre rájössz, meg fogod érteni azt is, hogy miért kellett lemondanunk rólad és mi az a feladat, ami még előtted áll.

– Ja, na persze… hát képzelje, piszkosul nem érdekel a maguk városának a kis titka, sőt már maga sem érdekel! Én ostoba azt hittem majd magyarázatot kapok arra, hogy miért kellett egyedül nevelőszülőknél felnőnöm! De látom már, hogy erre hiába várok! Viszlát- ezzel Vicky egyszerűen hátat fordított Annabellnek és Victornak, felkapta az előszobában lévő bőröndjét és táskáját majd anélkül, hogy akár elköszönt volna kilépett a házból. A házból, ahol azt hitte választ kap majd a kérdéseire, de ehelyett úgy érezte, hogy elárulták. És csak egy dologban volt biztos. Soha többé nem akarja látni azt a hazug nőszemélyt, sőt még a testvérét sem, aki asszisztált ebben az egészben. Most visszamegy Philadelphiába és elfelejti ezt az egészet. Miért is jött el ide egyáltalán? Milyen ostoba volt.

Victoria- 3. fejezet 2/1

2013 március 9. | Szerző: teszti

Eza fejezet egy kicsit hosszúra sikerült ezért kettévettem. Hamarosan érkezik a folytatás.

3. fejezet
Far far away

Vicky ennél kínosabb két órát el se tudott volna képzelni. Ő és Victor teljes csendben, egyetlen szó nélkül tették meg a két órás utat, abba a kisvárosba, ahol Victor és az anyja élt. Vicky nem tehetett róla, de egyszerűen nem tudta mit mondhatna a mellette ülő fiúnak, akiről alig több mint két órája tudta meg, hogy a testvére. Semmi kedve sem volt magáról mesélni, kérdezősködne meg szintén nem akart. Így is nagyon fájt neki, hogy ikertestvére láthatóan mindent megkapott az elmúlt tizennyolc évben, mindent, amiről ő csak álmodhatott. Ha pedig ezt még végig is kéne hallgatnia Victortól az még szörnyűbb lenne.

Már másfél órája autóztak, mikor Victor letért az autópályáról. Az út az erdőn keresztül a hegyekbe vezetett. Vicky még életében nem járt ilyen helyen. Ez a város nagyon eldugott egy helyen lehet.

– Messze megyünk még?- kérdezte Vicky mikor már több, mint húsz perce haladtak a fák között.

– Már nem- felelte Victor- Még úgy félóra és elérjük a városhatárt.

– Nem gondoltam, hogy ilyen messze laktok… mindentől- vallotta be Vicky- Erre nem sok ember járhat.

– Tényleg nem- bólintott Victor.

– És…- Vicky úgy érezte muszáj beindítania a beszélgetést, különben beleőrül a csendbe- Ősztől te nem mész egyetemre?- szinte biztos volt benne, hogy Victor rögtön rávágja, hogy persze hogy megy egyetemre hisz csupa jeles volt mindig a bizonyítványa, de legnagyobb meglepetésére Victor megrázta a fejét.

– Nem megyek egyetemre. Őszintén szólva sose voltam oda a tanulásért, meg aztán mikor apa meghalt nekem kellett átvennem a családi üzletet.

– Milyen üzletet?

– Virágüzletünk van. Még a nagymama nyitotta meg.

– Ez most komoly?

– Persze, miért?- nézett meglepetten Victor a mellette ülő hitetlenkedő tekintetű lányra.

– A Rose miatt? Ez elég elcsépelt- morogta Vicky nem túl kedvesen.

– Lehet, de a mi családunk már csak ilyen virágbolond- vont vállat Victor- Te talán nem szereted a virágokat?- pillantott a Vicky lábánál lévő orchideára, amit persze szintén magával hozott.

– Nem arról van szó, hogy nem szeretem, csak egész életemben a fiúk rózsákkal traktáltak mondván, hogyha már a nevem is Rose akkor biztos szeretem a rózsát. Emiatt már szinte ránézni sem bírok a rózsákra.

– Hát ezt anyának inkább ne mond. Ő imádja a rózsákat, tele van velük a kert.

– Majd igyekszem- morogta Vicky- És te? Tényleg szeretsz ott dolgozni? Nem cikiznek a barátaid, amiért egy virágboltban dolgozol?

– Nem igazán. Jóformán ott nőttem fel, tehát mondhatni ez a természetes közegem.

– Aha, értem.

– És te? Mit fogsz csinálni most, hogy leérettségiztél?- így Vicky elmesélte, hogy fodrászatot tanult és holnap áll majd munkába.

– És…- Victor láthatóan kereste a szavakat, nem volt benne biztos, hogy helyes ezt a dolgot szóbahoznia- Mi van akkor, ha esetleg úgy döntesz, hogy továbbmaradsz?

– Hogy-hogy tovább?- vonta össze értetlenül a szemöldökét Vicky.

– Hát tovább. Mi szívesen látunk akár több napra is. És végülis senki sem vár téged vissza.

– Hogyne várnának- felelte sértődötten Vicky- Az előbb mondtam, hogy holnap állok munkába. De egyébként is…- folytatta komolyabban- Nem tartom túl jó ötletnek, hogy sokáig maradjak.

– Miért nem?

– Mert…- Vicky nem is értette hogy lehet ilyet kérdezni- Nem hiszem, hogy túl jó kedvemben leszek miután végighallgattam anyád magyarázatát.

– Aha, értem… de azért gondolt át, jó? Mi tényleg örülnénk, ha maradnál. És a várost is megnézhetnéd.

– Talán majd máskor- hárította el a válaszadást Vicky. Szeretett volna már túl lenni ezen a témán. Talán a csendben maradás mégis csak jobb lett volna…

De mielőtt még ismét beállt volna a kínos csend, egy éles kanyar után Vicky végre megláthatta a civilizáció első jelét. Egy méretes krém sárga táblát, rajta Victor városának a nevével, alatta pedig egy kővár rajzolt képével. Vicky hitetlenkedve olvasta a város nevét, majd kérdőn Victorra pillantott, aki le sem tagadhatta mennyire örül, hogy ismét itthon lehet.

– Far far away?- ugyanis ez állt a táblán- Túl az Óperencián? Ez komoly?

– Igen, jópofa, nem?

– Én nem ezt a kifejezést használnám- morogta Vicky- A városalapító talán Shrek rajongó volt?

– A mi városunk már több mint száz éve alapult- felelte árnyalatnyi sértettséggel a hangjában Victor- Jóval azelőtt, hogy a Shrek filmek elkészültek.

– Jó, bocsi. Csak annyira szokatlan. Talán abban a várban Hófehérke lakik?- közben ugyanis beértek a városba. Vicky mindenhol rendezett házakat és boltokat látott, szemben a hegyoldalon pedig ott magasodott a várostáblán is feltűntetett kővár. Victor mindenesetre jót nevetett Vicky feltételezésén.

– Közel jársz- nézett a lányra mosolyogva. Vicky csak vállat vont. Ő nem találta ezt annyira viccesnek. Közben végighajtottak a főutcán, áthaladtak egy körforgalmon és úgy tűnt kijutottak a város lakónegyedébe. Itt már nem voltak boltok csak egymás mellett sorakozó szép kertes házak. Az utcatábla szerint a Barackfa utcában jártak. Ami láthatóan egy zsákutca volt, ugyanis Victor pont az utolsó ház előtt parkolt le, innen már út sem vezetett tovább. Nem messze a háztól már a sűrű erdő magasodott.

– Megérkeztünk- állította le a kocsit Victor majd kiszálltak. Vicky érdeklődve nézett végig a házon. A házon, ahol Victor és az anyja, az ő anyja élt. Lehet, hogy ő itt született? Ha az anyja nem mond le róla ő is ebben a házban nőtt volna fel, ide hozta volna bemutatni az első fiúját, itt játszottak és piszkálták volna egymást Victorral. Olyan sok minden lehetett volna…

A ház egyébként nagyon szép volt. A faburkolatú, sötétbarnára festett kétszintes épület előtt széles fedett terasz húzódott. A ház előtt terült el a kert, ami ahogy Victor is mondta tele volt ültetve rózsákkal. Vicky még életében nem látott ennyi rózsabokrot. És mindegyik virágzott pedig még csak június eleje volt.

– Apa minden házassági évfordulójukra egy rózsabokrot ajándékozott anyának- magyarázta Victor miközben beléptek az alacsony fakapun a kertbe. Vicky csak bólintott. Igazából most a rózsák érdekelték legkevésbé. Úgy érezte menten összeesik ott az udvaron. A gondolat, hogy a nő, aki életet adott neki majd nem sokkal később elhagyta, ott van alig pár méterrel tőle a házban teljesen kiborította. Mégis mit fog mondani neki? Bár igazából azért jött ide, hogy a nő beszéljen ővele, de azért valamit mégis csak illene mondani. És hogy szólítsa egyáltalán?

– Hogy hívják?- bökött a fejével a ház felé kérdőn Vicky.

– Annabell Rose- felelte Victor, majd elindult az ajtó felé. Vicky követte. A bejárati ajtó nyitva volt, persze gondolta Vicky, vidéken biztos nem félnek a betörőktől. Miután beléptek a házba egy keskeny kis előszobába jutottak, onnan Victor egy sokkal tágasabb nappaliba vezette Vickyt. A ház nagyon otthonos és melegséget árasztó volt. A falakat virágokat ábrázoló festmények díszítették, a nappali egyik falánál egy széles könyvespolc állt megrakodva könyvekkel. A szoba közepén puha bőrkanapé és dohányzóasztal állt. A kanapé mellett egy fotelban, hímzése fölé hajolva pedig ott ült ő. Vicky örült, hogy a nő nem vette észre rögtön. Így jó alaposan szemügyre vehette. Negyvenes éveiben járó nő volt, olyan magas mint Vicky, hullámos barna haját hátul kontyba fogta, orrán szemüveg, csinos vászonruhája tökéletesen állt rajta. Mikor fölemelte a fejét Vicky rögtön meglátta a hasonlóságot. Az ő szemei is mogyoró barnák voltak, akárcsak neki és Victornak. Ugyanolyan áll és orr. Mindenkétséget kizáróan az anyja ült ott vele szemben.

– Anya, megjöttem- lépett anyja elé mosolyogva Victor, a nő boldogan mosolyodott el, mikor meglátta fiát.

– Victor, ilyen hamar? Azt hittem…

– Szerencsém volt, hamar megtaláltam és- fordult Vicky felé- El is hoztam- Vicky félve nézett bele anyja elkerekedett barna szemébe. A nő lassan felállt és Vickyhez lépett.

– Victoria?- simította végig a lány arcát, mire Vicky önkéntelenül is hátrált egy lépést.

– Igen, én vagyok- felelte annyira tárgyilagosan amennyire csak tőle telt. A nőt láthatóan meglepte Vicky tartózkodó viselkedése, kérdőn fiára pillantott, majd hirtelen a tekintete megkeményedett.

– Vedd már le azt a vacakot! Nincs már rá szükségünk!- Vicky döbbenten meredt a nőre. Mi a fene volt ez a kirohanás? Victor azonban csak halványan elmosolyodott, majd gyorsan kibújt piros bőrdzsekijéből és a kanapé karfájára dobta. Vicky nem értette. Rendben, tényleg ronda az a dzseki, de miért kellett úgy ráförmedni Victorra? Ráadásul miért pont most, mikor a nőnek elvileg vele kéne most foglalkoznia. Miután a kabát lekerült Victorról, Annabell Rose sajnálkozva pillantott Vickyre.

– Sajnálom Victoria, biztos rengeteg kérdésed van.

– Nem igazán… Victor azt mondta maga akar beszélni velem- felelte sután Vicky- És a Vickyt jobban szeretem.

– Tessék?- nézett meglepetten a lányra Annabell.

– Vicky, inkább hívjon így. A Victoriát nem szeretem.

– Értem.. akkor talán üljünk le- így Annabell visszaült a fotelba, Vicky és Victor pedig a kanapén foglaltak helyet. Annabell láthatóan elvesztette kezdeti lelkesedését. Vicky nem is értette, mégis mit várt a nő? Hogy majd kitörő örömmel fogadja őt? Ez azért elég naiv képzelgés. Végül a nő mégis csak belekezdett.

– Vicky, először is nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél ide. Ez nagyon sokat jelent nekem. Nem tudom Victor mennyit mondott…

– Nem sokat- mondta Vicky őszintén- Csak annyit, hogy ikrek vagyunk.

– Igen, így van. Victor volt az első aztán születtél meg te. Gyönyörűek voltatok és én nagyon szerettelek mindkettőtöket.

– Látszik- fakadt ki dühösen a lány- Annyira szeretett, hogy már aznap le is tett egy árvaház lépcsőjére!- erre Annabell keserves sírásra fakadt.

– Tudtam, hogy dühös leszel rám és igazad van! Életem legnehezebb döntése volt, hogy elengedtelek. De muszáj volt…

– Muszáj?! Na, ne etessen! A maga döntése volt, ha annyira szeretett volna, ahogy mondja, egyszerűen nem teszi meg! Úgyhogy ne próbáljon meg ezzel takarózni!

– Nem Vicky, kérlek hagy magyarázzam meg! Ez nagyon bonyolult.

– Szerintem meg nem. Csak mondja meg egyszerűen- Vicky nagyot sóhajtott- Hogy nem akart engem. Ennyi az egész. Maga akarta, hogy idejöjjek hát akkor legyen őszinte.

– Én őszinte vagyok. De tudod… itt semmi sem az, aminek látszik. Ez a város… különleges.

– Aha- Vicky már semmit sem értett. Őt egyáltalán nem érdekelte a város. Az viszont már sokkal jobban, hogy az úgynevezett anyja miért hantázik itt neki össze-vissza.

– De nem is ez a fontos- folytatta komolyan Annabell- Hanem az, hogy te is különleges vagy. Ezért kellett elmenned innen, ezért nem nőhettél fel itt.

– Aha- Vicky nem tudta mi mást mondhatna még. Ekkora nagy butaságot rég hallott.

– De most visszatértél- nézett a lányra ünnepélyesen Annabell- És így beteljesítheted a sorsodat. Elvégezheted a feladatodat.

– Ez a legbénább magyarázat, amit életemben hallottam!- pattant fel ültéből tajtékzó dühvel Vicky- Talán egy kalandregényből vette ezt az ostoba történetet?! Komolyan ezért rángatott le ide az istenháta mögé, hogy egy ilyen aljas hazugsággal szúrja ki a szememet?! Én ezt nem hallgatom tovább!- és Vicky már faképnél is hagyta volna az egész családot, ha ebben a pillanatban nem szólal meg az ajtócsengő.

Statisztika, borzalom…

2013 március 8. | Szerző: teszti

Ez a kis firkálmány a tegnapi 3 órás statisztika órán született. Akivel már történt hasonló borzalom tudni fogja mit éltem át…

Statisztika, statisztika!
Olyan unalmas vagy!
Ha még egy percig hallgatlak,
Menten megölöm magamat.

Táblázatok és excelek,
A falba verem a fejemet.
Közel 3 óra gyötrelem,
Mondjátok, mikor mehetek???

Fekete virág

2013 március 4. | Szerző: teszti

Ezt a verset már nagyon régen írtam, pontosan 2005-ben, egy kicsit depressziós hangulatomban. De azért remélem tetszeni fog.

Ha fekete virág nyílik a kertben,
Halál közeledik az életben.
Holnap talán már meg is érkezik,
Nem zárhatjuk ki!

Ha a fekete virág kivirágzik,
A lélek lova elvágtázik.
Ott hagyja a testet, mint egy üres mezőt,
Amin egy vadász utána lő.

Ha a fekete virág hervadozik
Valahol egy új élet születik.
A lélek lova belészáll
S kitárja az élet virágát!

Victoria- 2. fejezet

2013 március 3. | Szerző: teszti

2. fejezet
Válaszúton

Vicky kivételesen szörnyen boldog volt, hogy Sawyer asszony ott volt mellette. Ő volt az, aki végül beinvitálta Victort és hellyel kínálta a nappaliban. Vicky úgy érezte megszűnt körülötte a világ. Teljesen kábán hagyta, hogy Sawyer asszony lenyomja őt az egyik fotelba és csak nézte-nézte a vele szemben ülő fiatal fiút, aki alig egy perce azt állította, hogy a testvére. Ő nem tűnt annyira zavartnak, mint Vicky. Úgy tűnik volt ideje felkészülni a találkozásra. Miután kicsit megnyugodott Vicky jó alaposan végigmérte a fiút. Sajnos kétség sem férhetett hozzá, hogy volt köztük hasonlóság. Ugyanolyan tépett barnahaj, mogyorószínű mandulavágású szemek. Még az orruk vonala is hasonló volt. De ez mégis hogy lehet? Mit keres itt ez a fiú?

– Gondolom meglep, hogy itt látsz- szólalt meg végül kicsit zavartan Victor- Sajnálom, hogy csak így rád törtem.

– Nem, ez nem lehet- rázta meg hirtelen a fejét Vicky- Mi nem lehetünk testvérek.

– Hát akár lehet akár nem, azok vagyunk- vonta vállat Victor. De Vicky akkor sem értette. Ez a srác nem is néz ki úgy mintha idősebb vagy épp fiatalabb lenne nála.

– Hány éves vagy?- kérdezte végül a lány.

– Ma lettem tizennyolc.

– Akkor biztos, hogy tévedés történt. Én is ma vagyok tizennyolc.

– Igen, ikrek vagyunk.

– Mi?!- ez volt az a pillanat, mikor még Sawyer asszonynak is tátva maradt a szája. Vickyről már nem is szólva.

– De… én ezt nem értem. Téged is örökbe adtak?

– Hát… nem egészen- Victoron most látszott először, hogy nagyon kellemetlenül érinti Vicky kérdése- Igazság szerint a szüleink küldtek el hozzád. Anya szeretné, ha visszajönnél velem és beszélhetnétek.

– Tessék?!- Vickyt még soha életében nem futotta így el a méreg, mint most. Dühösen felpattant ültéből és igyekezett lejárni a mérgét. A keze annyira remegett, hogy még ökölbe sem tudta szorítani. Victor továbbra is nyugodtan ült és őt figyelte.

– Hazudsz- mondta végül a lány megállva Victor előtt. Az meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Én soha sem hazudok- majd a fiú benyúlt a pólója alá és előhúzott egy a nyakában lógó ezüstláncot rajta egy medállal. Egy rózsamedállal. Vicky döbbenten meredt az ismerős ékszerre. Ugyanolyan rózsa volt, mint az övé csak Victoré kék színű volt az övé pedig piros.

– Neked is van ilyened, ugye?- Vicky csak némán bólintott majd egy szó nélkül kiviharzott az előszobába, felpattintotta a bőröndjét és előkotorta belőle a nyakláncát. Majd gyorsan visszament a nappaliba és megmutatta Victornak. A fiú boldogan elmosolyodott.

– Mondtam, hogy te vagy az. Anya megmondta, hogy erről foglak megismerni. Én is a születésemkor kaptam, akárcsak te.

– Lehet, csakhogy amíg téged a születésed után a pihe-puha babaágyba, addig engem egy árvaház lépcsőjére tettek le- Victor arca erre jól láthatóan elkomorodott.

– Tudom, hogy nehéz megérteni, de hidd el, anyáéknak jó okuk volt rá, hogy ezt tették.

– Jó okuk? Mégis mi? Nem volt pénzük? Nem akartak lányt? Vagy mi?!

– Azt nem árulhatom el. Megígértem anyának, hogy ő mondhat el neked mindent.

– Mégis mit képzel magáról az a nő?!- csattant föl dühösen Vicky- Azt hiszi, hogy így tizennyolc év után csak csettint egyet, aztán már ugrok is. Hát azt lesheti!

– Kérlek, ne mond ezt. Hidd el anya nagyon bánja, amit tett veled, soha nem fogja megbocsájtani magának.

– Tényleg? Ha annyira bántotta, akkor miért nem próbált meg kapcsolatba lépni velem? Miért nem hívott fel? Miért nem írt levelet? Ha?!

– Nem lehetett.

– Nem lehetett?! Miért? Mégis ki tiltotta meg neki?!

– Ez… ez bonyolult…- Victor nem mert Vicky szemébe nézni. Látszott rajta, hogy most legszívesebben valahol egész máshol lenne. Vicky pedig nem értette az egészet. Ez az egész ügy zavaros volt. Pont mikor új életet akarna kezdeni hirtelen megjelenik a testvére és arra kéri, hogy kísérje el a szüleikhez, akik majd megmagyarázzák, hogy miért hagyták el őt, az ikertestvérét pedig miért nem. Ez röhejes. Aztán valami más is az eszébe jutott.

– Folyton csak az anyádat emlegeted.

– Anyánkat- helyesbített Victor.

– Tök mindegy. Mi van az apáddal?

– Apa ő…- Victor nagyot nyelt- Ő a múlt hónapban meghalt. Szívrohama volt.

– Oh… sajnálom- Vicky most egy kicsit elszégyellte magát. Azért nem akarta megbántani ezt a fiút mert azt leszámítva, hogy az előbb a feje tetejére állította az életét, egész kedvesnek tűnt.

– Nem kell- mondta már sokkal nyugodtabban Victor- Jó élete volt. Csak azt sajnálta, hogy téged nem ismerhetett meg.

– Tényleg?- Vicky hangja most először megremegett. Tudta, hogy az az ember semmit sem jelentett neki, hisz nem is ismerte, de mégis most, hogy tudta, hogy meghalt… olyan furcsa érzés fogta el.

– Kérlek, gyere el velem- nézett a lányra kérlelően Victor- Csak annyit kell tenned, hogy végighallgatod anyát.

– De én… nem, nem mehetek. Nekem ma be kell költöznöm az új lakásomba. Holnap pedig munkába állok. Nem utazhatok el pont most! Ráadásul azt sem tudom hol laktok.

– Nem messze innen. Alig két óra kocsival- Vicky bólintott. Az tényleg nem volt messze. Ők Philadelphia külvárosában éltek, két óra alatt simán visszaérne akár még ma is. De még mindig fennáll a kérdés. Akar-e egyáltalán menni?

– Neked van kocsid?- kérdezte inkább.

– Igen, de inkább lehet roncsnak nevezni. Csoda, hogy idáig elpöfögtem vele gond nélkül.

– Aha- hát persze, hogy volt kocsija- gondolta epésen Vicky. Nem csak a család jutott neki hanem még saját kocsi is.

– Szóval? Mit mondasz?- nézett a lányra várakozóan Victor.

– Én… nem tudom…

– Victoria, beszélhetnénk egy percet?- Vicky meglepetten fordult Sawyer asszony felé. El is felejtette, hogy ő is a szobában van. A nő ellentmondást nem tűrően karon ragadta a lányt és átvonultak a konyhába. Sawyer közben nyílván elment dolgozni.

– Victoria- fordult komolyan a lányhoz Sawyer asszony- Szerintem el kéne menned.

– Tessék?- Vicky nem is tudta min lepődött meg jobban. A személyes hangvételen vagy azon, hogy az asszony tanácsot ad neki.

– Figyelj- folytatta a nő- Tudom, hogy nincs jogom beleszólni, hisz ez a te életed. De lehet, hogy ez az utolsó esélyed rá, hogy megismerd a családodat. Édesanyád talán tényleg bánja már, hogy akkor régen lemondott rólad.

– Én ezt értem, de… ez most annyira fáj- vallotta be a szomorú igazságot Vicky- Mert nem bírom megérteni, hogy ő- intett a fejével a nappali felé- Ő miért kellett neki én pedig miért nem? Ha elmegyek hozzá még több fájdalom fog érni.

– Lehetséges, de az nem fájna sokkal jobban, ha egyszer rájönnél, hogy hibát követtél el?- ez volt az, amit Vicky sem tudott. Vajon mi lenne a helyes döntés? Mégis milyen magyarázatot tudna adni az úgynevezett anyja, ami csak félig is elfogadható lehet? De Sawyer asszonynak is igaza van. Talán tényleg el kéne mennie… végülis baja nem történhet. Ha nem érzi jól magát fogja és haza jön. Hisz csak kétórányira van. Sandra biztos megérti, ha felhívja, hogy csak este vagy holnap költözik be.

– Köszönöm Sawyer asszony- mosolyodott el hálásan Vicky.

– Ha bármi baj van, hívj minket nyugodtan.

– Rendben, köszönöm.

Így történt, hogy Vicky Rose alig negyedóra múlva már ott ült bőröndöstül Victor Rose kocsijának anyósülésén és épp búcsút intett az ajtóban álló Sawyer asszonynak. Vicky tudta, hogy tizennyolcadik születésnapja változást fog hozni az életében. Reggel még azt hitte ez a változás az új lakás és munkahely lesz, ehelyett betoppant az életébe a testvére, akivel éppen útban van soha nem látott anyja felé. Ennél nagyobb változás nem is történhetne vele.

Victoria-1. fejezet

2013 február 27. | Szerző: teszti

1. fejezet
18. születésnap

Victoria Rose boldog mosollyal az arcán ébredt azon a reggel. Pedig ez nem volt rá jellemző. Victoria a legtöbb reggel még csak fel sem akart kelni, de ez a mai más volt. Mert ezen a napon ünnepli a tizennyolcadik születésnapját. És ez azt jelenti, hogy ma minden megváltozik. Vicky még mindig mosolyogva nagyot nyújtózott, majd kipattant az ágyból, hogy tiszta ruhát kerítsen az ágy mellett tornyosuló ruhakupacból. Miközben egy megfelelő ruha után kutatott Vicky boldogan gondolt arra, hogy végre itt hagyhatja ezt a lepratelepet. Azokról a szörnyű emberekről már nem is beszélve. Vicky utálta, ha Victoriának hívták már pedig nevelőszülei, az a két ember, akiknek a sertepertélését most is hallotta a vékony falakon át, máshogy sem hívta. Vicky valahol a lelke mélyén tudta, hogy Sawyerék nem rossz emberek. Az alatt a tizenkét év alatt, amíg náluk lakott sohasem szenvedett hiányt semmiben. Nem éhezett, nem kellett koszos rongyokban járnia, de ezek csak az anyagi szükségletei voltak. Sawyerék ezeket mind maradéktalanul ki is elégítették. De ott voltak az ennél sokkal fontosabb lelki szükségletek. Az elmúlt tizenkét évben soha egy kedves szót vagy egy dicséretet nem kapott tőlük. Vicky biztos volt benne, hogy ezért is teljesített olyan gyengén az iskolában. Mikor Sawyerékhez került még színjeles volt a bizonyítványa, de hiába hordott „haza” jobbnál jobb jegyeket, mikor megmutatta egy közönyös vállrándításnál többet sosem kapott cserébe. Így aztán el is ment a kedve az egésztől. De ez már nem számít. Most már sínen van az élete. Az elmúlt két évben Vicky esti iskolába járt. Elvégzett egy titkárnői majd egy fodrász tanfolyamot. És hála az egyik tanárának holnaptól munkába is tud állni az egyik helyi fodrászüzletben. És ami a legjobb, most hogy betöltötte a tizennyolcat végre itt hagyhatja nevelőszüleit és a saját lábára állhat. Már alig várja. Szóval ez az utolsó reggelje itt nevelőszülei otthonában. A bőröndje már félig bepakolva ott feküdt a kis szoba egyik sarkában. Vicky nem sok mindent vitt magával. Csak a ruháit és azt a néhány emléket és csecsebecsét, amit az évek során érdemesnek tartott megtartani. Ilyesmi volt az első barátjától kapott orchidea, amit az évek során szeretettel nevelgetett, néhány könyv, amit használtan vásárolt és az egyetlen dolog, ami a szüleitől maradt rá. Vicky már egészen elfeledkezett a vékony ezüstláncon függő finoman megmunkált rózsa alakú medálról. Kiskorában mindennap hordta, akkor még reménykedett benne, hogy mint a mesékben egy nap a szülei majd felbukkannak és hazaviszik magukkal. De ma már tudta, hogy ez ostobaság. Ezért a láncot sem hordta. Mert ma már nagyon jól tudta, hogy a szülei elhagyták és soha nem akarnak hallani róla, ha egyáltalán még élnek. Vicky biztos volt benne, hogy akkor tizennyolc évvel ezelőtt egy szemrebbenés nélkül tették le őt az árvaház lépcsőjére, ott ahol reggel aztán megtalálták. Az ott dolgozó hölgy szerint, aki megtalálta őt, egy ős öreg foltozott takaróba volt bebugyolálva, a nyakában a rózsamedállal és egy cetlivel, amin csupán ennyi állt: VICTORIA ROSE. Innen lett a neve. Vicky a Rose nevet is utálta. Akárhány sráccal találkozott, mind rózsát adott neki az első randin, mondván, hogy a neve miatt biztos szereti a rózsát. Hát Vicky nem szerette. Ezért is ápolta olyan nagy gonddal az orchideáját. Az első barátja sose adott neki rózsát. De mindegy, ez mind-mind a múlté. Új élete pedig a jövő. Ma összepakol, még elkölt egy utolsó reggelit a nevelőszüleivel és a többi négy gyerekkel, akik még itt laktak, aztán elmegy. A fodrász suliban összeismerkedett egy Sandra nevű lánnyal, aki új lakótársat keresett. Hozzá fog odaköltözni. A fodrászatban keresett béréből majd fizetni tudja a lakbért és a kaját. Egyelőre ennyi elég. Lehet, hogy még egy másodállást is vállal. Kezdetben biztos nehéz lesz, ezt Vicky nagyon jól tudta, de nem sokára majd biztos egyenesbe jön. Vesz majd egy saját lakást, talán találkozik majd egy kedves sráccal… és soha senki nem fogja megmondani neki, hogy mit hogyan tegyen. Ez lesz az ő boldog befejezése. Illetve kezdete…

♥

Vickynek, bár nem tudott róla, jó volt a megérzése. Sawyerék nem voltak rossz emberek. A közönyös külső mögött érző szív dobogott. Sawyer asszony alacsony dundi ötvenes éveiben járó asszony volt, férje ezzel szemben magas, erős testalkatú ember, aki néhány éve még az építőiparban dolgozott, azonban egy munkahelyi baleset miatt az íróasztal mögé került, amit szívből utált. Sawyerék már lassan huszonöt éve fogadtak be árva gyerekeket és kezdetben még egész mások voltak. Az évek során azonban belefáradtak az egészbe. Annyi gyerek jött és ment. Nem egy meglopta őket vagy durván beszél velük. Így egy idő után Sawyerék úgy döntöttek jobb a távolságtartás. Igazság szerint, ha akarták volna nagyon tudták volna szeretni Vickyt, de az évek során megkeseredett szívük már képtelen volt a bizalomra. Hiába látták, hogy Vicky mennyire vágyik a szeretetre. Egy kicsit még örültek is, hogy a lány ma elhagyja őket. Így legalább nem kell őt többet látniuk és nem jutatja eszükbe, hogy mi lett volna, ha tizenkét évvel ezelőtt közel engedik magukhoz azt a csillogó szemű, szeretetéhes kislányt…

♥

Alig félóra múlva Vicky elégedetten kattintotta be bőröndjét. Mindent bepakolt. A szobája immár teljesen üres volt. Vicky kicsit furcsának tartotta, hogy minden cucca belefért egyetlen bőröndbe és egy kézitáskába. A szobában elszórva annyival többnek tűnt. Na, mindegy, alig várta, hogy induljon.

– Victoria! Gyere reggelizni!- igen, Sawyer asszony türelmetlen reggelire hívását is ma hallja utoljára. Így életében utoljára levonult reggelizni a kertvárosi ház apró konyhájába. Az asztal persze már zsúfolásig tele volt. Sawyer az újságjába temetkezett, mint minden reggel. A négy kisebb gyerek egymást túlordítva vitatkozott az asztalnál valami eltűnt játék miatt. Sawyer asszony egy tányérra pirítóst és tükörtojást helyezett majd átnyújtotta Vickynek. Vicky megköszönte, majd helyet szorított magának az asztalnál.

– Igaz, hogy ma leszel itt utoljára?- fordult a lányhoz a mellette ülő kócos hajú fiú, Mark. Vicky nem szerette őt. Folyton üvöltözött és verekedett.

– Igen, igaz- felelte.

– Helyes, nem fogsz hiányozni.

– Te sem nekem- vont vállat a lány, majd visszafordult a reggelijéhez. Viszonylag csendesen befejezték az evést, majd a kicsik köszönés nélkül felálltak és iskolába mentek. Vicky nem hazudott, nem fog neki hiányozni, egyik sem.

– Segítsek elmosogatni?- fordult Sawyer asszonyhoz, aki épp a koszos tányérokat szedte össze. De a nő csak megrázta a fejét.

– Nem köszönöm. Mindent bepakoltál?

– Igen, mindent.

– Mikor indulsz?

– Sandrával tizenegyre beszéltem meg szóval… azt hiszem, lehozom a bőröndöm, aztán indulok is.

– Rendben, tegyél úgy- így aztán Vicky visszament az emeletre, még egyszer körbenézett a szobájában, hogy valóban nem maradt-e ott semmi, majd fölkapta a bőröndjét és egy búcsúpillantás után visszament a földszintre. Letette a bőröndjét az előszobában és bement a konyhába. Tudta, hogy úgy helyes, ha elköszön és megköszöni a házaspárnak, hogy gondoskodtak róla az elmúlt tizenkét évben. Sawyerék ugyanúgy ott voltak a konyhában. A férfi épp összehajtogatta az újságját, a nő mosogatott. De mikor észrevették a belépő lányt, mindketten abbahagyták, amit épp csináltak és várakozóan Vickyre pillantottak.

– Én… azt hiszem, indulok- Vicky nem igazán tudta mit illik ilyenkor mondani és hát nagyon zavarban volt- Köszönök mindent, amit az elmúlt tizenkét évben értem tettek, hogy befogadtak… és mindent- fejezte be sután. Sawyer csak bólintott.

– Vigyázz magadra. És sok szerencsét az életben.

– Köszönöm- Sawyer asszony ott hagyta a koszos edényeket és Vicky elé lépett, a lány legnagyobb meglepetésére a nő megsimogatta az arcát.

– Remélem, boldog életed lesz- mondta halkan a nő. Vicky nem is tudta hirtelen mit mondjon. Ez a hirtelen jött gyengédség a nő részéről olyan szokatlan volt. Ekkor megszólalt az ajtócsengő.

– Majd kinyitom- motyogta a lány és még örült is, hogy elmenekülhet a kínos csendből. Sebes léptekkel kilépett a konyhából, végigment az előszobán és egy gyors mozdulattal kitárta a bejárati ajtót. Meglepetten meredt az ajtóban álló magas, jóképű, barnahajú fiú mogyoróbarna szemébe. Vicky egy szempillantás alatt végigmérte. Kopott farmert és egy sima világoszöld pólót viselt meg valami iszonyatos vörös bőrdzsekit. Barna haj kócosan hullott a szemébe. Tekintetével kíváncsian mérte végig Vickyt.

– Igen, tessék?- a csendet végül Vicky törte meg, aki elképzelni sem tudta ki ez a fiú és mit keres itt.

– Hello, lehet, hogy rossz helyen járok. Én Victoria Roset keresem- felelte a fiú kicsit zavartan.

– Nem jársz rossz helyen. Én vagyok Victoria Rose- majd kicsit talán udvariatlanul hozzátette- Mit akarsz tőlem?

– A nevem Victor Rose. A testvéred vagyok.

Victoria

2013 február 26. | Szerző: teszti

Először is szeretném röviden leírni azt a már emlegetett hosszabb terjedelmű kis regényem rövid bemutatását. Nevezzük kedvcsinálónak. Mint mikor leveszel a könyves polcról egy könyvet és elolvasod a hátlapját. Lássuk:

Vicky Rose egy telejesen átlagos lány. Születése után szülei elhagyták így kénytelen volt nevelőszülőknél felnőni. A történet Vicky 18. születésnapján kezdődik. Ez a lány életének legszebb napja, hisz végre új életet kezdhet és ott hagyhatja nevelőszüleit, akiket nem szeret. Vicky úgy érzi az élete sínen van. Elvégzett egy fodrász sulit, szerzett lakást egy barátnőjével, egy szóval készen áll az új életre. Ám egyszer csak egy váratlan vendég érkezik…

Többet nem merek írni, mert félek túl sokat árulnék el. Azért remélem kicsit sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket.

Mi is ez?

2013 február 26. | Szerző: teszti

Már egészen kis korom óta találok ki történeteket. Amíg még nem tudtam írni rajzoltam, de már évek óta írásban örökítem meg fantáziám szüleményeit. Eddig a legtöbb “művemet” csak családtagjaimnak és a legközelibb barátaimnak mutattam meg. De ma úgy döntöttem ideje másokkal is megosztanom néhány művemet.

A blogban főleg egy hosszabb terjedelmű néhány hete elkezdett regényemet szeretném megosztani. Terveim szerint rendszeresen fejezetenként fogom felrakni. A regény mellett talán még néhány régi versemet és novellámat is olvashatjátok, bár ezeket már nagyon rég írtam van amit több, mint 5 éve és reményeim szerint azóta már sokat fejlődtem, de el kell kezdeni valahonnan. A többit pedig majd meglátjuk.

Mindenesetre ha lehetséges minnél több kommentet kérek. Természetesen mint minden kezdő író a jóknak örülök a legjobban, de az építő jelelgű kritikát is szívesen fogadom. Hisz az ember csak így fejlődhet és tanulhat. Szóval tessék minnél sűrűbben és őszintébben kommentelni!

Jelenleg ez nekem csak egy hobbi, hisz egyetemre járok, ráadásul nem sokára el kell kezdenem a szakdolgozatom írását is, de jólesik néha kiszabadulni a taposómalomból és mást, egy kicsit kreatívabb elfoglaltságba merülni. Persze az álmaim között szerepel, hogy egy művemet egyszer majd a nagyközönség is olvashatja, de ez egyenlőre csak álom. Ami reméljük, egyszer majd valósággá válik.

Az én célom abszolút csak és kizárólag a szórakoztatás. Remélem, nektek néhányatoknak és talán idővel egyre többeteknek, akik olvasgatjátok a műveimet néhány percig örömet tudok majd okozni. Mert miért is veszünk a kezünkbe egykönyvet? Persze, hogy azért, hogy jól szórakozzunk. Talán nagyon apró célnak tűnik, de hát… ez is valami.

Jó szórakozást!

Helló Világ!

2013 február 26. | Szerző: teszti

Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!