Victoria-1. fejezet

2013 február 27. | Szerző: teszti |

1. fejezet
18. születésnap

Victoria Rose boldog mosollyal az arcán ébredt azon a reggel. Pedig ez nem volt rá jellemző. Victoria a legtöbb reggel még csak fel sem akart kelni, de ez a mai más volt. Mert ezen a napon ünnepli a tizennyolcadik születésnapját. És ez azt jelenti, hogy ma minden megváltozik. Vicky még mindig mosolyogva nagyot nyújtózott, majd kipattant az ágyból, hogy tiszta ruhát kerítsen az ágy mellett tornyosuló ruhakupacból. Miközben egy megfelelő ruha után kutatott Vicky boldogan gondolt arra, hogy végre itt hagyhatja ezt a lepratelepet. Azokról a szörnyű emberekről már nem is beszélve. Vicky utálta, ha Victoriának hívták már pedig nevelőszülei, az a két ember, akiknek a sertepertélését most is hallotta a vékony falakon át, máshogy sem hívta. Vicky valahol a lelke mélyén tudta, hogy Sawyerék nem rossz emberek. Az alatt a tizenkét év alatt, amíg náluk lakott sohasem szenvedett hiányt semmiben. Nem éhezett, nem kellett koszos rongyokban járnia, de ezek csak az anyagi szükségletei voltak. Sawyerék ezeket mind maradéktalanul ki is elégítették. De ott voltak az ennél sokkal fontosabb lelki szükségletek. Az elmúlt tizenkét évben soha egy kedves szót vagy egy dicséretet nem kapott tőlük. Vicky biztos volt benne, hogy ezért is teljesített olyan gyengén az iskolában. Mikor Sawyerékhez került még színjeles volt a bizonyítványa, de hiába hordott „haza” jobbnál jobb jegyeket, mikor megmutatta egy közönyös vállrándításnál többet sosem kapott cserébe. Így aztán el is ment a kedve az egésztől. De ez már nem számít. Most már sínen van az élete. Az elmúlt két évben Vicky esti iskolába járt. Elvégzett egy titkárnői majd egy fodrász tanfolyamot. És hála az egyik tanárának holnaptól munkába is tud állni az egyik helyi fodrászüzletben. És ami a legjobb, most hogy betöltötte a tizennyolcat végre itt hagyhatja nevelőszüleit és a saját lábára állhat. Már alig várja. Szóval ez az utolsó reggelje itt nevelőszülei otthonában. A bőröndje már félig bepakolva ott feküdt a kis szoba egyik sarkában. Vicky nem sok mindent vitt magával. Csak a ruháit és azt a néhány emléket és csecsebecsét, amit az évek során érdemesnek tartott megtartani. Ilyesmi volt az első barátjától kapott orchidea, amit az évek során szeretettel nevelgetett, néhány könyv, amit használtan vásárolt és az egyetlen dolog, ami a szüleitől maradt rá. Vicky már egészen elfeledkezett a vékony ezüstláncon függő finoman megmunkált rózsa alakú medálról. Kiskorában mindennap hordta, akkor még reménykedett benne, hogy mint a mesékben egy nap a szülei majd felbukkannak és hazaviszik magukkal. De ma már tudta, hogy ez ostobaság. Ezért a láncot sem hordta. Mert ma már nagyon jól tudta, hogy a szülei elhagyták és soha nem akarnak hallani róla, ha egyáltalán még élnek. Vicky biztos volt benne, hogy akkor tizennyolc évvel ezelőtt egy szemrebbenés nélkül tették le őt az árvaház lépcsőjére, ott ahol reggel aztán megtalálták. Az ott dolgozó hölgy szerint, aki megtalálta őt, egy ős öreg foltozott takaróba volt bebugyolálva, a nyakában a rózsamedállal és egy cetlivel, amin csupán ennyi állt: VICTORIA ROSE. Innen lett a neve. Vicky a Rose nevet is utálta. Akárhány sráccal találkozott, mind rózsát adott neki az első randin, mondván, hogy a neve miatt biztos szereti a rózsát. Hát Vicky nem szerette. Ezért is ápolta olyan nagy gonddal az orchideáját. Az első barátja sose adott neki rózsát. De mindegy, ez mind-mind a múlté. Új élete pedig a jövő. Ma összepakol, még elkölt egy utolsó reggelit a nevelőszüleivel és a többi négy gyerekkel, akik még itt laktak, aztán elmegy. A fodrász suliban összeismerkedett egy Sandra nevű lánnyal, aki új lakótársat keresett. Hozzá fog odaköltözni. A fodrászatban keresett béréből majd fizetni tudja a lakbért és a kaját. Egyelőre ennyi elég. Lehet, hogy még egy másodállást is vállal. Kezdetben biztos nehéz lesz, ezt Vicky nagyon jól tudta, de nem sokára majd biztos egyenesbe jön. Vesz majd egy saját lakást, talán találkozik majd egy kedves sráccal… és soha senki nem fogja megmondani neki, hogy mit hogyan tegyen. Ez lesz az ő boldog befejezése. Illetve kezdete…

♥

Vickynek, bár nem tudott róla, jó volt a megérzése. Sawyerék nem voltak rossz emberek. A közönyös külső mögött érző szív dobogott. Sawyer asszony alacsony dundi ötvenes éveiben járó asszony volt, férje ezzel szemben magas, erős testalkatú ember, aki néhány éve még az építőiparban dolgozott, azonban egy munkahelyi baleset miatt az íróasztal mögé került, amit szívből utált. Sawyerék már lassan huszonöt éve fogadtak be árva gyerekeket és kezdetben még egész mások voltak. Az évek során azonban belefáradtak az egészbe. Annyi gyerek jött és ment. Nem egy meglopta őket vagy durván beszél velük. Így egy idő után Sawyerék úgy döntöttek jobb a távolságtartás. Igazság szerint, ha akarták volna nagyon tudták volna szeretni Vickyt, de az évek során megkeseredett szívük már képtelen volt a bizalomra. Hiába látták, hogy Vicky mennyire vágyik a szeretetre. Egy kicsit még örültek is, hogy a lány ma elhagyja őket. Így legalább nem kell őt többet látniuk és nem jutatja eszükbe, hogy mi lett volna, ha tizenkét évvel ezelőtt közel engedik magukhoz azt a csillogó szemű, szeretetéhes kislányt…

♥

Alig félóra múlva Vicky elégedetten kattintotta be bőröndjét. Mindent bepakolt. A szobája immár teljesen üres volt. Vicky kicsit furcsának tartotta, hogy minden cucca belefért egyetlen bőröndbe és egy kézitáskába. A szobában elszórva annyival többnek tűnt. Na, mindegy, alig várta, hogy induljon.

– Victoria! Gyere reggelizni!- igen, Sawyer asszony türelmetlen reggelire hívását is ma hallja utoljára. Így életében utoljára levonult reggelizni a kertvárosi ház apró konyhájába. Az asztal persze már zsúfolásig tele volt. Sawyer az újságjába temetkezett, mint minden reggel. A négy kisebb gyerek egymást túlordítva vitatkozott az asztalnál valami eltűnt játék miatt. Sawyer asszony egy tányérra pirítóst és tükörtojást helyezett majd átnyújtotta Vickynek. Vicky megköszönte, majd helyet szorított magának az asztalnál.

– Igaz, hogy ma leszel itt utoljára?- fordult a lányhoz a mellette ülő kócos hajú fiú, Mark. Vicky nem szerette őt. Folyton üvöltözött és verekedett.

– Igen, igaz- felelte.

– Helyes, nem fogsz hiányozni.

– Te sem nekem- vont vállat a lány, majd visszafordult a reggelijéhez. Viszonylag csendesen befejezték az evést, majd a kicsik köszönés nélkül felálltak és iskolába mentek. Vicky nem hazudott, nem fog neki hiányozni, egyik sem.

– Segítsek elmosogatni?- fordult Sawyer asszonyhoz, aki épp a koszos tányérokat szedte össze. De a nő csak megrázta a fejét.

– Nem köszönöm. Mindent bepakoltál?

– Igen, mindent.

– Mikor indulsz?

– Sandrával tizenegyre beszéltem meg szóval… azt hiszem, lehozom a bőröndöm, aztán indulok is.

– Rendben, tegyél úgy- így aztán Vicky visszament az emeletre, még egyszer körbenézett a szobájában, hogy valóban nem maradt-e ott semmi, majd fölkapta a bőröndjét és egy búcsúpillantás után visszament a földszintre. Letette a bőröndjét az előszobában és bement a konyhába. Tudta, hogy úgy helyes, ha elköszön és megköszöni a házaspárnak, hogy gondoskodtak róla az elmúlt tizenkét évben. Sawyerék ugyanúgy ott voltak a konyhában. A férfi épp összehajtogatta az újságját, a nő mosogatott. De mikor észrevették a belépő lányt, mindketten abbahagyták, amit épp csináltak és várakozóan Vickyre pillantottak.

– Én… azt hiszem, indulok- Vicky nem igazán tudta mit illik ilyenkor mondani és hát nagyon zavarban volt- Köszönök mindent, amit az elmúlt tizenkét évben értem tettek, hogy befogadtak… és mindent- fejezte be sután. Sawyer csak bólintott.

– Vigyázz magadra. És sok szerencsét az életben.

– Köszönöm- Sawyer asszony ott hagyta a koszos edényeket és Vicky elé lépett, a lány legnagyobb meglepetésére a nő megsimogatta az arcát.

– Remélem, boldog életed lesz- mondta halkan a nő. Vicky nem is tudta hirtelen mit mondjon. Ez a hirtelen jött gyengédség a nő részéről olyan szokatlan volt. Ekkor megszólalt az ajtócsengő.

– Majd kinyitom- motyogta a lány és még örült is, hogy elmenekülhet a kínos csendből. Sebes léptekkel kilépett a konyhából, végigment az előszobán és egy gyors mozdulattal kitárta a bejárati ajtót. Meglepetten meredt az ajtóban álló magas, jóképű, barnahajú fiú mogyoróbarna szemébe. Vicky egy szempillantás alatt végigmérte. Kopott farmert és egy sima világoszöld pólót viselt meg valami iszonyatos vörös bőrdzsekit. Barna haj kócosan hullott a szemébe. Tekintetével kíváncsian mérte végig Vickyt.

– Igen, tessék?- a csendet végül Vicky törte meg, aki elképzelni sem tudta ki ez a fiú és mit keres itt.

– Hello, lehet, hogy rossz helyen járok. Én Victoria Roset keresem- felelte a fiú kicsit zavartan.

– Nem jársz rossz helyen. Én vagyok Victoria Rose- majd kicsit talán udvariatlanul hozzátette- Mit akarsz tőlem?

– A nevem Victor Rose. A testvéred vagyok.