Victoria- 3. fejezet 2/2

2013 március 10. | Szerző: teszti |

Victor, talán hogy elmeneküljön a növekvő feszültség elől, rögtön fölpattant és kiment ajtót nyitni. Vicky csak annyit hallott, hogy nyílik a bejárati ajtó, majd ahogy Victor döbbenten felkiált.

– Te vagy az?!- ezután Victor visszatért a nappaliba nyomában egy fiatal férfivel. Vicky nem értette hogyan, de amint a fiatalember belépett a szobába mintha megfagyott volna a levegő. Pedig a lány nem látott rajta semmi különöset. Nem túl magas huszonöt év körüli férfi volt, sima fekete farmert és dzsekit viselt, mégis minden ruhadarabján látszott, hogy vadonatúj és méregdrága. Az egyetlen szokatlan dolog rajta talán csak a háta közepéig érő hosszú barna haja volt, amit lófarokba kötött. Nagy borostyánszínű szemeiben mintha gunyoros fény csillogott volna, arcán is halvány kis mosoly játszott, ami szöges ellentétje volt a szobában lévők feszült tekintetének. Az ismeretlen mosolyogva biccentett oda Annabellnek, aki viszont nem viszonozta a gesztust. Ezt Vicky szörnyen udvariatlan dolognak tartotta.

– Jó napot Annabell kedves- szólalt meg végül a fiatalember. Olyan mézesmázos volt a hangja, hogy Vicky rögtön tudta a férfi nem ok nélkül jött el ide- Bocsánat az alkalmatlankodásért, remélem nem zavartam meg… semmi fontosat.

– Mit akarsz itt?- kérdezte nyersen Annabell, olyan ellenséges tekintettel amivel egyértelműen jelezte, hogy nem látja itt szívesen a vendéget. De a férfi mintha észre sem vette volna, vagy nem akarta észrevenni.

– Nyugalom Annabell, csak a kabátomért jöttem. Láttam, hogy a fia visszatért a városba és feltételezem akkor azt is visszahozta.

– Tessék, itt van- nyújtotta át a piros dzsekit Victor. Az idegen mosolyogva átvette és a karjára terítette majd lassan, mióta megérkezett először, Vickyre emelte borostyánszínű szemét.

– Látom jó szolgálatot tett- majd közelebb lépett a lányhoz- Te lennél… Victoria?- ahogy kiejtette a nevét Vickynek a hideg futkosott a hátán.

– Igen, én vagyok. És te pedig…

– David Black- nyújtott kezet a fiatalember, Vicky vonakodva bár, de elfogadva- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek.

– Tényleg?- Vicky nem értette. Az rendben van, hogy ez egy kisváros, de azért őszintén hitte, hogy az ő örökbeadásáról csak a család esetleg a közeli barátok tudhatnak. Ez a férfi pedig nyilvánvalóan egyik kategóriába sem tartozott. David nyílván kitalálta a lány gondolatait mert egy halvány mosoly kíséretében folytatta.

– Tudod én a család régi…- David halkan felkuncogott- Ismerőse vagyok- Vicky egész biztos volt benne, hogy eredetileg nem ezt akarta mondani, csak meglátta Annabell gyűlölködő tekintetét- De én nem is zavarok tovább- folytatta gyorsan David és már el is indult kifelé az ajtóhoz, de azért még visszafordult- Gondolom, mindenféle érdekes dologról folyik a szó. A sorsról meg a város nagy titkáról- na ez volt ez a pont ahol Annabellnél elszakadt a cérna. Dühösen fölpattant ültéből és szikrázó szemeit az ajtóban álló férfira szegezte.

– Azonnal takarodj a házamból! Erről az egész helyzetről csakis te tehetsz!Te mondtad, hogy váljunk meg Victoriától!- Vicky azt hitte rosszul hall. Ez a nő most komolyan ennek a fiatalembernek tulajdonítja az egészet? Hát ez röhejes. Ráadásul ez a srác maximum tíz évvel lehet idősebb nála. Annabell komolyan azt állítja, hogy azért hagyta el őt, mert egy tíz éves gyerek azt mondta? Hát ez kész, ez a nő tuti nem normális. És úgy tűnt előbbi kijelentése nem csak Vickynek, de Davidnek sem tetszett.

– Már megbocsásson- a fiatalember hangja most olyan kemény volt, hogy hihetetlennek tűnt az előbb még milyen mézesmázosan beszélt- Én csak adtam maguknak egy tanácsot. Lelkük rajta, hogy megfogadták. Arról pedig már végképp nem én tehetek, hogy a város érdekét előbbre helyezték, a saját lányuknál- ezzel David több szót nem is pazarolva a házban lévőkre kiviharzott a házból és jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Vicky teljesen igazat adott neki.

– Maga szánalmas- fordult vissza a nőhöz Vicky- Erre a szerencsétlen srácra akarja kenni az egészet, de Blacknek igaza volt ez a maga sara! Ne próbálja meg beadni nekem, hogy a sors akarta így. Ez csak takarózás.

– Drágám, meg kell értened, hogy nem mondhatok többet.

– Hát ez remek!

– Nem mondhatok többet, mert neked magadnak kell kitalálnod.

– Kitalálnom? Mégis mit?

– Ez a város különleges. Ki kell derítened, hogy miért. Ha erre rájössz, meg fogod érteni azt is, hogy miért kellett lemondanunk rólad és mi az a feladat, ami még előtted áll.

– Ja, na persze… hát képzelje, piszkosul nem érdekel a maguk városának a kis titka, sőt már maga sem érdekel! Én ostoba azt hittem majd magyarázatot kapok arra, hogy miért kellett egyedül nevelőszülőknél felnőnöm! De látom már, hogy erre hiába várok! Viszlát- ezzel Vicky egyszerűen hátat fordított Annabellnek és Victornak, felkapta az előszobában lévő bőröndjét és táskáját majd anélkül, hogy akár elköszönt volna kilépett a házból. A házból, ahol azt hitte választ kap majd a kérdéseire, de ehelyett úgy érezte, hogy elárulták. És csak egy dologban volt biztos. Soha többé nem akarja látni azt a hazug nőszemélyt, sőt még a testvérét sem, aki asszisztált ebben az egészben. Most visszamegy Philadelphiába és elfelejti ezt az egészet. Miért is jött el ide egyáltalán? Milyen ostoba volt.