Victoria- 3. fejezet 2/1

2013 március 9. | Szerző: teszti |

Eza fejezet egy kicsit hosszúra sikerült ezért kettévettem. Hamarosan érkezik a folytatás.

3. fejezet
Far far away

Vicky ennél kínosabb két órát el se tudott volna képzelni. Ő és Victor teljes csendben, egyetlen szó nélkül tették meg a két órás utat, abba a kisvárosba, ahol Victor és az anyja élt. Vicky nem tehetett róla, de egyszerűen nem tudta mit mondhatna a mellette ülő fiúnak, akiről alig több mint két órája tudta meg, hogy a testvére. Semmi kedve sem volt magáról mesélni, kérdezősködne meg szintén nem akart. Így is nagyon fájt neki, hogy ikertestvére láthatóan mindent megkapott az elmúlt tizennyolc évben, mindent, amiről ő csak álmodhatott. Ha pedig ezt még végig is kéne hallgatnia Victortól az még szörnyűbb lenne.

Már másfél órája autóztak, mikor Victor letért az autópályáról. Az út az erdőn keresztül a hegyekbe vezetett. Vicky még életében nem járt ilyen helyen. Ez a város nagyon eldugott egy helyen lehet.

– Messze megyünk még?- kérdezte Vicky mikor már több, mint húsz perce haladtak a fák között.

– Már nem- felelte Victor- Még úgy félóra és elérjük a városhatárt.

– Nem gondoltam, hogy ilyen messze laktok… mindentől- vallotta be Vicky- Erre nem sok ember járhat.

– Tényleg nem- bólintott Victor.

– És…- Vicky úgy érezte muszáj beindítania a beszélgetést, különben beleőrül a csendbe- Ősztől te nem mész egyetemre?- szinte biztos volt benne, hogy Victor rögtön rávágja, hogy persze hogy megy egyetemre hisz csupa jeles volt mindig a bizonyítványa, de legnagyobb meglepetésére Victor megrázta a fejét.

– Nem megyek egyetemre. Őszintén szólva sose voltam oda a tanulásért, meg aztán mikor apa meghalt nekem kellett átvennem a családi üzletet.

– Milyen üzletet?

– Virágüzletünk van. Még a nagymama nyitotta meg.

– Ez most komoly?

– Persze, miért?- nézett meglepetten Victor a mellette ülő hitetlenkedő tekintetű lányra.

– A Rose miatt? Ez elég elcsépelt- morogta Vicky nem túl kedvesen.

– Lehet, de a mi családunk már csak ilyen virágbolond- vont vállat Victor- Te talán nem szereted a virágokat?- pillantott a Vicky lábánál lévő orchideára, amit persze szintén magával hozott.

– Nem arról van szó, hogy nem szeretem, csak egész életemben a fiúk rózsákkal traktáltak mondván, hogyha már a nevem is Rose akkor biztos szeretem a rózsát. Emiatt már szinte ránézni sem bírok a rózsákra.

– Hát ezt anyának inkább ne mond. Ő imádja a rózsákat, tele van velük a kert.

– Majd igyekszem- morogta Vicky- És te? Tényleg szeretsz ott dolgozni? Nem cikiznek a barátaid, amiért egy virágboltban dolgozol?

– Nem igazán. Jóformán ott nőttem fel, tehát mondhatni ez a természetes közegem.

– Aha, értem.

– És te? Mit fogsz csinálni most, hogy leérettségiztél?- így Vicky elmesélte, hogy fodrászatot tanult és holnap áll majd munkába.

– És…- Victor láthatóan kereste a szavakat, nem volt benne biztos, hogy helyes ezt a dolgot szóbahoznia- Mi van akkor, ha esetleg úgy döntesz, hogy továbbmaradsz?

– Hogy-hogy tovább?- vonta össze értetlenül a szemöldökét Vicky.

– Hát tovább. Mi szívesen látunk akár több napra is. És végülis senki sem vár téged vissza.

– Hogyne várnának- felelte sértődötten Vicky- Az előbb mondtam, hogy holnap állok munkába. De egyébként is…- folytatta komolyabban- Nem tartom túl jó ötletnek, hogy sokáig maradjak.

– Miért nem?

– Mert…- Vicky nem is értette hogy lehet ilyet kérdezni- Nem hiszem, hogy túl jó kedvemben leszek miután végighallgattam anyád magyarázatát.

– Aha, értem… de azért gondolt át, jó? Mi tényleg örülnénk, ha maradnál. És a várost is megnézhetnéd.

– Talán majd máskor- hárította el a válaszadást Vicky. Szeretett volna már túl lenni ezen a témán. Talán a csendben maradás mégis csak jobb lett volna…

De mielőtt még ismét beállt volna a kínos csend, egy éles kanyar után Vicky végre megláthatta a civilizáció első jelét. Egy méretes krém sárga táblát, rajta Victor városának a nevével, alatta pedig egy kővár rajzolt képével. Vicky hitetlenkedve olvasta a város nevét, majd kérdőn Victorra pillantott, aki le sem tagadhatta mennyire örül, hogy ismét itthon lehet.

– Far far away?- ugyanis ez állt a táblán- Túl az Óperencián? Ez komoly?

– Igen, jópofa, nem?

– Én nem ezt a kifejezést használnám- morogta Vicky- A városalapító talán Shrek rajongó volt?

– A mi városunk már több mint száz éve alapult- felelte árnyalatnyi sértettséggel a hangjában Victor- Jóval azelőtt, hogy a Shrek filmek elkészültek.

– Jó, bocsi. Csak annyira szokatlan. Talán abban a várban Hófehérke lakik?- közben ugyanis beértek a városba. Vicky mindenhol rendezett házakat és boltokat látott, szemben a hegyoldalon pedig ott magasodott a várostáblán is feltűntetett kővár. Victor mindenesetre jót nevetett Vicky feltételezésén.

– Közel jársz- nézett a lányra mosolyogva. Vicky csak vállat vont. Ő nem találta ezt annyira viccesnek. Közben végighajtottak a főutcán, áthaladtak egy körforgalmon és úgy tűnt kijutottak a város lakónegyedébe. Itt már nem voltak boltok csak egymás mellett sorakozó szép kertes házak. Az utcatábla szerint a Barackfa utcában jártak. Ami láthatóan egy zsákutca volt, ugyanis Victor pont az utolsó ház előtt parkolt le, innen már út sem vezetett tovább. Nem messze a háztól már a sűrű erdő magasodott.

– Megérkeztünk- állította le a kocsit Victor majd kiszálltak. Vicky érdeklődve nézett végig a házon. A házon, ahol Victor és az anyja, az ő anyja élt. Lehet, hogy ő itt született? Ha az anyja nem mond le róla ő is ebben a házban nőtt volna fel, ide hozta volna bemutatni az első fiúját, itt játszottak és piszkálták volna egymást Victorral. Olyan sok minden lehetett volna…

A ház egyébként nagyon szép volt. A faburkolatú, sötétbarnára festett kétszintes épület előtt széles fedett terasz húzódott. A ház előtt terült el a kert, ami ahogy Victor is mondta tele volt ültetve rózsákkal. Vicky még életében nem látott ennyi rózsabokrot. És mindegyik virágzott pedig még csak június eleje volt.

– Apa minden házassági évfordulójukra egy rózsabokrot ajándékozott anyának- magyarázta Victor miközben beléptek az alacsony fakapun a kertbe. Vicky csak bólintott. Igazából most a rózsák érdekelték legkevésbé. Úgy érezte menten összeesik ott az udvaron. A gondolat, hogy a nő, aki életet adott neki majd nem sokkal később elhagyta, ott van alig pár méterrel tőle a házban teljesen kiborította. Mégis mit fog mondani neki? Bár igazából azért jött ide, hogy a nő beszéljen ővele, de azért valamit mégis csak illene mondani. És hogy szólítsa egyáltalán?

– Hogy hívják?- bökött a fejével a ház felé kérdőn Vicky.

– Annabell Rose- felelte Victor, majd elindult az ajtó felé. Vicky követte. A bejárati ajtó nyitva volt, persze gondolta Vicky, vidéken biztos nem félnek a betörőktől. Miután beléptek a házba egy keskeny kis előszobába jutottak, onnan Victor egy sokkal tágasabb nappaliba vezette Vickyt. A ház nagyon otthonos és melegséget árasztó volt. A falakat virágokat ábrázoló festmények díszítették, a nappali egyik falánál egy széles könyvespolc állt megrakodva könyvekkel. A szoba közepén puha bőrkanapé és dohányzóasztal állt. A kanapé mellett egy fotelban, hímzése fölé hajolva pedig ott ült ő. Vicky örült, hogy a nő nem vette észre rögtön. Így jó alaposan szemügyre vehette. Negyvenes éveiben járó nő volt, olyan magas mint Vicky, hullámos barna haját hátul kontyba fogta, orrán szemüveg, csinos vászonruhája tökéletesen állt rajta. Mikor fölemelte a fejét Vicky rögtön meglátta a hasonlóságot. Az ő szemei is mogyoró barnák voltak, akárcsak neki és Victornak. Ugyanolyan áll és orr. Mindenkétséget kizáróan az anyja ült ott vele szemben.

– Anya, megjöttem- lépett anyja elé mosolyogva Victor, a nő boldogan mosolyodott el, mikor meglátta fiát.

– Victor, ilyen hamar? Azt hittem…

– Szerencsém volt, hamar megtaláltam és- fordult Vicky felé- El is hoztam- Vicky félve nézett bele anyja elkerekedett barna szemébe. A nő lassan felállt és Vickyhez lépett.

– Victoria?- simította végig a lány arcát, mire Vicky önkéntelenül is hátrált egy lépést.

– Igen, én vagyok- felelte annyira tárgyilagosan amennyire csak tőle telt. A nőt láthatóan meglepte Vicky tartózkodó viselkedése, kérdőn fiára pillantott, majd hirtelen a tekintete megkeményedett.

– Vedd már le azt a vacakot! Nincs már rá szükségünk!- Vicky döbbenten meredt a nőre. Mi a fene volt ez a kirohanás? Victor azonban csak halványan elmosolyodott, majd gyorsan kibújt piros bőrdzsekijéből és a kanapé karfájára dobta. Vicky nem értette. Rendben, tényleg ronda az a dzseki, de miért kellett úgy ráförmedni Victorra? Ráadásul miért pont most, mikor a nőnek elvileg vele kéne most foglalkoznia. Miután a kabát lekerült Victorról, Annabell Rose sajnálkozva pillantott Vickyre.

– Sajnálom Victoria, biztos rengeteg kérdésed van.

– Nem igazán… Victor azt mondta maga akar beszélni velem- felelte sután Vicky- És a Vickyt jobban szeretem.

– Tessék?- nézett meglepetten a lányra Annabell.

– Vicky, inkább hívjon így. A Victoriát nem szeretem.

– Értem.. akkor talán üljünk le- így Annabell visszaült a fotelba, Vicky és Victor pedig a kanapén foglaltak helyet. Annabell láthatóan elvesztette kezdeti lelkesedését. Vicky nem is értette, mégis mit várt a nő? Hogy majd kitörő örömmel fogadja őt? Ez azért elég naiv képzelgés. Végül a nő mégis csak belekezdett.

– Vicky, először is nagyon hálás vagyok, hogy eljöttél ide. Ez nagyon sokat jelent nekem. Nem tudom Victor mennyit mondott…

– Nem sokat- mondta Vicky őszintén- Csak annyit, hogy ikrek vagyunk.

– Igen, így van. Victor volt az első aztán születtél meg te. Gyönyörűek voltatok és én nagyon szerettelek mindkettőtöket.

– Látszik- fakadt ki dühösen a lány- Annyira szeretett, hogy már aznap le is tett egy árvaház lépcsőjére!- erre Annabell keserves sírásra fakadt.

– Tudtam, hogy dühös leszel rám és igazad van! Életem legnehezebb döntése volt, hogy elengedtelek. De muszáj volt…

– Muszáj?! Na, ne etessen! A maga döntése volt, ha annyira szeretett volna, ahogy mondja, egyszerűen nem teszi meg! Úgyhogy ne próbáljon meg ezzel takarózni!

– Nem Vicky, kérlek hagy magyarázzam meg! Ez nagyon bonyolult.

– Szerintem meg nem. Csak mondja meg egyszerűen- Vicky nagyot sóhajtott- Hogy nem akart engem. Ennyi az egész. Maga akarta, hogy idejöjjek hát akkor legyen őszinte.

– Én őszinte vagyok. De tudod… itt semmi sem az, aminek látszik. Ez a város… különleges.

– Aha- Vicky már semmit sem értett. Őt egyáltalán nem érdekelte a város. Az viszont már sokkal jobban, hogy az úgynevezett anyja miért hantázik itt neki össze-vissza.

– De nem is ez a fontos- folytatta komolyan Annabell- Hanem az, hogy te is különleges vagy. Ezért kellett elmenned innen, ezért nem nőhettél fel itt.

– Aha- Vicky nem tudta mi mást mondhatna még. Ekkora nagy butaságot rég hallott.

– De most visszatértél- nézett a lányra ünnepélyesen Annabell- És így beteljesítheted a sorsodat. Elvégezheted a feladatodat.

– Ez a legbénább magyarázat, amit életemben hallottam!- pattant fel ültéből tajtékzó dühvel Vicky- Talán egy kalandregényből vette ezt az ostoba történetet?! Komolyan ezért rángatott le ide az istenháta mögé, hogy egy ilyen aljas hazugsággal szúrja ki a szememet?! Én ezt nem hallgatom tovább!- és Vicky már faképnél is hagyta volna az egész családot, ha ebben a pillanatban nem szólal meg az ajtócsengő.